Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él; Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél. 2 Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul, Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is vitéz próbálni indul, Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. 3 Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik, Roppant sereg előtt távol a sík mezőt széllyel nyargalják, nézik; Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik. 4 Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt, Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt, Midőn éjten-éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt. 5 Az jó hírért, névért s az szép tisztességért mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak, Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak. 6 Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopiákot törnek, S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek, Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek. 7 Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok, Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok, Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok. 8 Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek, Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek, Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek. 9 Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege! Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve, Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsével áldjon Isten mezőkbe!